Sign up with your email address to be the first to know about new products, VIP offers, blog features & more.
[mc4wp_form id="4890"]
Zapisz Zapisz

Süketek földjén

A császármetszés nem nagy cucc, viszont ami utána következik, az rendesen elvette a kedvem a következő babától.

Szóval a műtét után kora reggel, egész pontosan 06:00-kor újra berobbant hozzám már kitudja aznap hanyadszorra, az éjszakás nővér.

– Jó reggelt! Megyünk fürdeni. – üvöltötte

Én még tök kába voltam, alig fogtam fel hol is vagyok. Néztem ostoba fejjel a nőre, hogy: mit csinálsz? Most? Fürdeni? Ketten együtt?! Minek?! Én ugyan nem akarok fürdeni, nekem nagyon jó így büdösen, köszönöm szépen!

De annyira fáradt voltam, hogy se ellenkezni, se sírni de még bosszankodni sem volt erőm. Így hát engedtem a szipirtyónak és beleegyezően igyekeztem felkelni az ágyból.
Folyamatosan beszélt hozzám, de bár ne tette volna, mert bántóan harsány volt a hangja. Ráadásul szerintem direkt! Eszembe is jutott, hogy megkérem, legyen kedves ne üvöltsön már, mert ha nem tűnt volna fel neki, itt vagyok mellette, pontosan ugyan abban a szobában, mint ő. Ebből kifolyólag pedig minden egyes szavát tökéletesen tisztán hallom még akkor is, ha csak középerős tónusban kiabál velem.

De féltem, hogy nem értené a poént, megsértődne és bosszút állna rajtam a zuhany alatt.
Aztán megdicsért, hogy elváráson felül teljesítettem. Néztem rá, hogy ugyan aztán miben? Majd hozott egy kancsót és csak akkor vettem észre, hogy meg vagyok katéterezve. Éljen!

755bae0eb57008d15e6d2793761f2b83Végül lerántotta rólam a takarómat. Szerintem a hétköznapi életben EZ az egyik legnagyobb szemétség amit csak el lehet követni, de csak tűrni volt erőm. Aztán levett a hasamról egy zsák homokot amivel a sebem nyomták le. Én ezt sem vettem eddig észre. Most komolyan, mikor kerültek rám ezek a cuccok?!

Utasított, hogy üljek fel. Fel is ültem volna, ha sikerül. De nem sikerült. Néztem nagyokat, hogy ez most már megint mi. A hasizmok felmondták a szolgálatot. Kézzel támaszkodva toltam fel magam. Ez egy nagyon fájdalmas, kínzóan lassú és nehézkes felülés volt. De korántsem volt még vége, a következő próbatétel a talpra állás és az elindulás volt. Úristen! Összeszorított foggal tettem le a lábam a padlóra és összeszorított fogakkal álltam fel. Gyenge voltam és minden mozdulat új fájdalmat tartogatott.  A fürdő nem volt messze az ágytól,  csupán 5-8 fájdalmas lépésnyire. Azt hittem soha nem fogom elérni a kilincsét.

Az ápolónő dicsérgetett, hogy jól van, ügyes vagyok. Máskor megsértődtem volna ezen, de most jól esett, hogy megérti milyen emberfeletti erővel kényszerítem a testemet a mozgásra. Bár, ha megengedte volna, hogy rá támaszkodjak, ez az egész cécó kevésbé lett volna fájdalmas, de mindegy. Mire bejutottam a fürdőszobába, ő összeszedett minden szükséges cuccot. Törölközőt, tusfürdőt, eldobható bugyit, TenaLady betétet, papucsot, szivacsot és tiszta hálóinget.

A vetkőzéshez is segítség kellett volna, de hiába túráztatom az agyam, nem tudok visszaemlékezni, vajon volt-e rajtam egyáltalán ruha. Arra viszont nagyon is jól emlékszem, hogy beálltam a zuhany alá és rohadtul nem esett jól a víz.  A törölközés pedig maga volt a kín. Annyira kész voltam, hogy még a bugyim is úgy kellett rám adni.

Zuhanyzás után, tisztán és még fáradtabban feküdtem az ágyamban. Éppen kezdtem nagyon örülni, hogy végre nyugi van és aludhatok kicsit.
Aztán jött a pánik, mert csak ekkor vettem észre, hogy az a temérdek folyadék, amit infúzió formájában belém diktáltak, felpuffasztotta a testemet. De nem akárhogy, mert csak a felét. A bal oldalamon a kézfejem rajzfilmfigura szerűen megdagadt, a lábaim pedig farönk vastagságúak lettek.  A nővér nyugtatott, hogy ez normális. És adott egy csomó fájdalomcsillapítót. 

Már-már Boldogan merültem mély álomba, mikor valaki megint berontott a 6-os kórteremembe. Ez is üvöltözött, hogy jó reggelt és nekiállt takarítani. Próbáltam tudomást se venni róla, de az volt az érzésem, hogy direkt zajong ennyire, nehogy már pihenhessek kicsit. Jóformán egy órát sem tudtam aludni és újra berontottak hozzám. De ezt most nem bántam, Momókát tolták be hozzám egy fura, plexi oldalú bevásárlókocsiban. A csecsemős nővér szólt, hogy most itt hagyja nekem egy picikét, aztán később elviszik orvosi vizitre, de utána nekem kell érte kell mennem.

Momó békésen szendergett. Nagy nehezen újra felültem, az alvásról végleg lemondtam és a mellkasomra fektettem a kisfiamat. Így, összebújva pihegtünk mindketten. Én az álom határmezsgyéjén küzdöttem, ő pedig már mélyen aludt. Nézegettem azt a kicsi puffadt arcát, a mini orrát, az apró kezeit, és csak ámultam, hogy milyen kis pici ez a baba. Mélyen belélegeztem a babaillatát és hallgattam ahogy szuszog. Nem lettem tőle kevésbé álmos, de már nem utáltam annyira a világot.

IMG_2749Aztán jöttek érte és elvitték. Bevallom valahol örültem neki és már épp ott voltam, már majdnem ott voltam, hogy alszom kicsit. De nem. Sorban egymás után jelentek meg az emberek, beindult az élet a kórházban és rám senki sem volt tekintettel. Először jött az ügyeletes orvos, hogy megvizsgáljon. Aztán jött az anyakönyvi kivonat kiállításáért felelős nővér. Végül pedig jött a gyermekorvos is. És valami egészen rejtélyes okból kifolyólag mindenki, de szó szerint, mindenki üvöltözött. A mai napig nem értem miért. Ezek után végül még bejött két újabb nővér és a mellettem lévő ággyal elkezdtek zajongani. Mint kiderült fogadóképessé tették, merthogy szobatársat kaptam. Egy velem egyidős lány érkezett, szintén hulla fáradtan, szülés után.

Aztán csend lett, majd képszakadás és elszundítottam.

 

 

Puszi
signature

No Comments Yet.

What do you think?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.